Sokáig azt hittem, a hiány olyan, mint egy szakadék, amiből többé nincs kiút.

Most már inkább tengernek hívom: néha elnyel, néha ringat — de mindig ott van.

Eleinte minden tárgy kiabált.

A kabát a fogason, a teásbögre a konyhapulton, a cipők az előszobában — mind emlékeztettek.

A reggelek hosszabbak voltak, a napok üresebbek.

A hangja az emlékezetem peremén motoszkált, de nem tudtam elkapni.

Aztán egy napon vettem egy levegőt, és furcsa módon észrevéve kimodntam: „nem ugyanúgy fáj”.

Nem kevésbé — csak másképp.

A nevetésem megengedett lett újra. Nem hamis.

Átmegyek a nappalin, és nem futok el a fotója előtt; megállok, meglátom az arcát, és mosolygok.

A gyász nem robbant fel, nem múlt el. Átalakult.

Most inkább velünk van, mint ellenünk.

Minden apró rezdülésben érzem a nyomát: a kedvenc lemezben, egy kabátujjban, a konyha szagában.

Mintha néha odáköszönne a szél vagy egy ismerős dallam.

Már nem kérdezem folyton, miért.

Nem keresem a válaszokat, amelyek talán „gyógyítanának”.

Most a jelenlétre figyelek.

Arra, ami maradt: a történeteinkre, a kis szokásokra, a hétköznapok apró kapcsaira.

És valahogy — lassan, néma léptekkel — újra megtanultam lélegezni.

Néha vele, néha nélküle.

De mindig azzal a résszel, amely Őt őrzi.

November 13-án, a születésnapodon a JóIstent arra kérve, hogy bárhol is vagy Szilrád jutassa el Hozzád a szeretetünket!

Örökkön örökké…