Készenlétben egy Kislány indulására várva.

A hangolódás és kapcsolódás egyre erősebben jelen volt.
Bennem volt a „hamarosan” érzése, előtte napokban takarítanom kellett, suvickoltam a házat, többször átrendeztem a dúlatáskám, autót feltankoltam, keréknyomást rendbe tudtam, a „készen vagyok” érzés magamban.

Egyeztettük Kamaszommal, ha éjszaka megyek, reggel a szobája ajtaja nyitva lesz, ekkor tudja, övé az aznap felelőssége, étel -tízórai – a hűtőben, egyébként is tésztát már profin főz magának.

Persze abban nem voltam biztos, hogy időre beér az iskolába, miután a biztos reggeli ébresztő a hangom. Gondoltam, ha elalszik, majd beér az x-dik órára, igazolom az elsőket, mi mást tehetnék.

Majd írok valami ilyet:
„Kedves Tanár Úr, lányom hiányzását, kérem vegye igazoltnak, egy kisbaba a mai napot választotta születésnapjának, hajnalban indult, én kaptam a megtiszteltetést, hogy kísérhetem.
A kamaszom, még kamasz nagy alvásigénnyel és kell neki a reggeli anyai lendület, hogy időben eljusson az iskolába, ma ez elmaradt, így Ő is lemaradt.
Köszönöm megértését, üdv dúlaszülő”

Nem kellett az igazolás, a születendő figyelmessége segített, a hétvégét választotta érkezésre.

Szóval menetre készen.
Hajnali 4-kor megébredtem, telefon mellettem, ahogy ránéztem csörgött.

Izgatott férfihang szólt bele.
„Indulok” – válaszoltam.
Apa izgatottsága mellett, egy nyugodt Anya várt, indult a Kisbaba, adta a jeleket „érkezni szeretnék”.

A szülők döntése szerint, indultunk a kórházba.
A Kislány adta még az időt, a szülőszoba még nem volt indokolt.

Kaphattuk az alternatív vajúdót. Anya, pocakban a kisbaba, apa és én, a dúla.

Elhelyezkedtünk, beszélgettünk néhányat.
Az Anya saját ütemében, csendesedett, fordul befelé, kapcsolódott a babájával. Érkezett a ritmus, teste követte a hullámokat.
Érezhető volt, hogy haladunk.
Csendesség, békesség, nyugalom.
Ajtót ránk csukták, nem volt semmi macera.
Finom illatok, megtartó kezek, a Férj szeretetet adó jelenléte.

A vajúdás alatt érkezett keresztutakat szépen átbillentettük, mert igen a vajúdás alatt jönnie kell a nehéz érzéseknek, van elbizonytalanodás „tényleg képes leszek rá?”, „végig tudom csinálni?”, amikor fogyott a belső erő, merítettünk máshonnan.
Az apa csókolt és biztatott. Én tartottam Őket, szeretetük biztonságban volt.

Anya engedte az érintésem, volt mikor követelte „erősebben”.
Apró, rövid mondatok, szavak, amelyeket súgtam a háta mögött finoman vitték, úton tartották.
Felvettük a ritmust, az Anya relax állapotban a kontrakciók között szuszogva beledőlt a karomba, majd teste hívását követve nyitotta medencéjét, kapaszkodott a bordásfalba, fogadta kezem gyengéden erős erejét és engedte kisbabáját egyre lejjebb.
Ez lett baba-anya együttműködésének rítusa.

És jött a hang az anyából, az az összetéveszthetetlen, a kapunyitó, mélyről gurgulázott fel.
A szülésznők is hallották. Igen, hihetetlen, néhány óra alatt megérkeztünk ide.

Az anya körül nyüzsgő jelenlét, mindenki azért volt és tett, hogy a kisbabát fogadja.
Tudta ezt az anya is, maradt a módosult tudatállapotban.

A szülésznő kezében tudása és szeretete segítette az érkezést, a gát védve volt, a köldökzsinórhoz későn nyúltak.
A szülészorvos hátralépve, csendben figyelte az eseményt.

Tisztelettel vagyok feléjük.

A Kislány hang nélkül érkezett, békességben csúszott ki és került azonnal az édesanyja hasára.

Apa csodálattal nézte a Feleségét, könnyek gördültek az arcán.
Az anya eufóriában ölelte aprócska magzatmázos kislányát, az apa pedig ölelte mindkettőjüket.

A baba szuszogott, köszönte jól van.
Szemét nyitogatta, szétnézett, majd rutinosan rátapadt anyja mellére.
Aztán két óra aranyban vagy még több is…

Csecsemős nővér kopogott, jött, vitte volna két óra múlva „annyira édesen szopik, olyan ügyes, maradjon még, majd visszajövök, ahogy a másik feladatommal végeztem” és ezzel még több „aranyidőt” kapott a család.

Néztem Őket, ahogy kétgyermekes család lettek.
Egy nőből és egy férfiból újra anya és apa lett és egy kisfiúból nagytesó lett.
Néztem Őket, ahogy egybeolvadtak.

Tudtam anyának és apának is gyógyító volt ez a szülés, kapcsolatuk erősebb lett, szövetség lett.
Néztem az édes Kisbabát, rózsaszín bölcsességet hordozó arcocskáját és tudtam szépen érkezett, jó helyre érkezett.

Aztán készült néhány fotó, büszke apa feladatban volt, mentek a képek a családnak, odahajoltam az anyához, felém fordult „Hajni ez nélküled nem ment volna” – mondta.

Úristen milyen nagy szavak, majdnem elbőgtem magam, mert én tudom ez nem egészen így van.

Szeretettel megölelve súgtam neki: „Az erő és a képesség a Tiéd volt, abban segítettelek, hogy ezt megtaláld.”

Isten hozott KicsiLány!
Talpaid útját kísérje áldás!