Tartozom a Szilárdnak, tartozom a Gyerekemnek és magamnak és tartozom mindazoknak, akik ismerték és szerették a Férjem.

A balesete után hihetetlen eltökéltséggel védtem Őt, óvtam az emberi méltóságát, védtem a lelkét és a testét.

.

Óvtam azt a személyt, akit a balesete előtt ismertek.

A férfit, az apát, a fiút, a testvért, a tanárt, a mérnököt, a szakembert, a barátot… védtem a Férjem, akivel fogadalmat tettünk, hogy jóban- rosszban, holtomiglan-holtodiglan kitartunk egymás mellett.

Tudtam, tudom, azt szeretné, ha az a kép maradna meg Róla, amilyen mindig is volt: életigenlő, vidám, szerető férj és apa, tisztelettudó, önmagáért, a családjáért, a munkájáért felelősséget vállaló ember.

Aki szíve vágyának adott, mikor motorozni kezdett.

„Bárcsak…” – gondolhatnánk. De miért is ne?

.

A baleset után hosszú, több mint két évre fejeződött be a bírósági tárgyalás.

A tárgyaláson találkoztam a férfival, aki Szilárd halálát okozta.

Találkoztam azokkal, akik látták, szemtanúi voltak a balesetnek. Hallottam a szakértőket, akik tárgyilagosan és kimérten megszakértették a balesetet. Találkoztam az igazságüggyel.

.

Végig hallgattam, mit láttak, mi történt, közben folytak magamban a könnyeim, zakatolt a fejem, küzdöttem az előttem futó filmmel, amely már több, mint két éve kísért.

Amelyben egy „kivégzést látok”, ami még öt hónapra nyúlik, kómában – magatehetetlenül, leépülve, de az életet még megnyújtva, időt kapva a hitre, a reményre, a búcsúra és a távozásra.

.

Vége van a büntető pernek, ELSŐ fokon.

A vád: halmazati. 3 rendben elmarasztaló.

Bódult állapotban való vezetés, kábítószer birtoklás és cserbenhagyás.

.

És számunkra mi a valóság?

.

Hogy egy boldog Ember motorozni indult.

Hogy egy feleség és egy férj találkozott vidám pillanatokban egy falunapon.

Hogy egy, korábbi ítéletben felfüggesztett ember bódultan -gyógyszerek és drog hatása alatt- autóba ült.

Hogy egy fiatal pár közös élete kezdődött azon a napon. Kocsisorban haladtak az eskövőjükre.

.

Sajnálom, hogy ezzel a nehéz élménnyel indult a közös útjuk, nagyon sajnálom!

Hogy látniuk kellett, ahogy Garabonc és Nagyrada között a lakodalmas menetüket előzve, – most már írhatom – érte utol ez a férfi az autójával a szabályosan közlekedő Motorost, jó látási körülmények között, egyenes úton és hátulról legázolta Őt, majd öntudatlanul, emlékképek nélkül elhajtva, otthagyta sorsára áldozatát.

.

Ő, most, majd ad az életéből 6 évet.

Börtönbe megy, nem most, hiszen fellebbezését megtette a letöltendő büntetési idő csökkentését kérve.

.

Mi, már akkor – 2021. augusztus 14-én – a balesettel megkaptuk az ítéletünket és azóta is visszük és visszük életünk végéig.

Számunkra élethosszig tartó.

Küzdünk még mindketten, egy 15 éves Lány maradt azon a napon Apa nélkül, én pedig a Férfi nélkül, akiért, és a közös életünkért Zalaegerszegre jöttem.

Visszük a hiánya súlyát és mindazt, amit az elmúlt időben meg kellet éljünk.

Pannának, nekem és a családomnak.

.

Hogy látnom kellett és érezni saját bőrömön a „Rendszer”-ek működését – legyen az az egészségügyi, a szociális, az igazságügyi, az oktatási és bármelyik – amelyekkel kapcsolatba kerültem a balesetekor, a kómája alatt és a halála utána.

.

Hogy volt mikor sírva jöttem el Tőle, és azt hajtogattam, ahogy hazaérek elégetem a segítői diplomáim, mert nem vagyok képes ehhez a szakmai közösséghez tartozni.

.

Hogy látnom kellett, az ellátókban, intézményekben a méltatlan körülményeket, a megélhetési munkavégzést, a túlterhelt és érzelmileg kizsigerelődött, kiégett – adott rendszerben – dolgozó szakembereket vagy szak nélküli embereket, vagy szak és emberség nélküli embereket.

.

Hogy azt hittem beleveszek ebbe a sokszor megélt méltatlanságba.

.

És szidtam a „Rendszer”-eket, amelyek körbevesznek, amelyekért oly sokat dolgoztam, és dolgozott Szilárd is.

És rá kellett eszmélnem, oly könnyű egy rendszert szidni.

Miért is?

Mert nincs mögötte konkrét személy, és mert, ma annyira divatos ezt tenni.

Hiszen semmi tétje, mert a rendszerről beszélek, nem a bennük lévő egyes emberekről.

.

Rá kellett jönnöm, a rendszerrel igazából nincs is semmi gondom, amennyiben megértem, egy rendszer érdeke sokszor szembe megy, szemben áll az egyéni érdekekkel, hogy egy rendszer, nem feltétlen egyéneket szolgál.

A rendszer önmagát szolgálja.

.

Észre kellett vennem, hogy az adott rendszerben – szidhatjuk, valószínű van is miért – mégis egyesek jól, míg mások ártó módon viselkednek.

Egyesek képesek adni, míg mások csak gátolnak.

Egyesek segítik az egyéni megküzdést, míg mások inkább hibáztatnak.

Hogy lehet ez, mikor ugyanolyan körülmények között dolgoznak?

Hogy lehet az, valakinek mindig volt kedves szava, másnak csak hibáztató?

Hogy lehet az, valaki a munkáját végezte, míg más a munkáját szidta?

.

Szilárd mindig azt mondta: „választhatsz, dönthetsz mit akarsz az életedben elérni és ezért tenni. Senki nem kényszerít arra, hogy azt csináld, amit nem szeretsz.”

De sokszor jutott ez eszembe.

.

Hogy hányszor elmondta, „önmagadért vagy felelős, menj tanulj, képezd magad, akarj fejlődni, haladni és ebben nincs kifogás.”

Észre kellet vennem, hogy nem a „Rendszer”-ekkel van a feladatom, hogy ki kell lépjek ebből a helyzetből és saját érdekeinket kell képviseljem, saját szükségleteinket kell előre helyeznem és megtalálnom hozzá Azokat, akik ebben emberi módon tudnak mellettem, mellettünk lenni.

.

És boldogságomra sokan vannak ilyenek.

Tudom, hányan segítettek, vittek bennünket a „vállukon”, akár ismeretlenül, akár jó barátként.

Például: ismeretlenül az a Férfi, aki először ért a Férjem mellé, az a nő, aki Nővér és aki elsőként látta el, a mentősök földön és levegőben.

A BARÁTOK, BARÁTNőiM, akik ételt, szeretetet és megtartást hoztak, meghallgatás adták, akik autót vezettek helyettem az őrületben.

A Szilárd – számomra ismeretlen és ismerős – KOLLÉGÁI és DIÁKJAI, akik őrzik munkásságát, vagy azon diákok, akiknek a levelét olvastam a kómában fekvő tanáruknak.

Az egészségügyben dolgozók, az az orvos és nővérek, akik szó nélkül segítették, hogy a Panna is – a covidban! – láthassa az édesapját, azok az ápolók, akik az embert látták a Férjemben, és mindazok akik látatlanul is segítették a Szilárd minél jobb ellátást.

A Panna lelkét megértő és támogató tanárai, barátai, és azok szülei.

Vagy például azok az emberek, akik nagyon messziről érkezve is vállalták a tanuskodást.

A CSALÁDOM – köztük nagybetűvel SZÜLEIM, HUGOM, NAGYNÉNÉM – akik szó nélkül, saját nehéz érzéseikben viselték az én fájdalmam is.

És Mindazok, akik imádkoztak értünk, szeretettel gondoltak ránk.

.

Hálám nekik szól!

Hálánk Nektek szól!

.

És menet közben meg kellett tanulnom, képessé kellett válnom rá, hogy a házasságunk elején lefektetett közös értékeink és normáink mellett megtegyek a körülményektől függetlenül, hibáztatás nélkül mindent (is) egy Emberért, a Férjemé, a gyerekem Apjáért.

Azt hiszem megtettem.

Remélem.

Majd, ha eljön az ideje, meg is beszélem Szilárddal.

És mi az én, a mi „feladatunk” most már?

Nem más, mint a Szilárd, az Ő emberi méltóságának megőrzése és mára az emlékének és hagyatékának ápolása.

Benne a mi magunk jelen és jövőbeli boldogsága.

Ezzel a tartozásom letettem.

Megtettem, megteszem Szilárdé, magamért és a Lányunkért!

Magammal, magunkkal, a gyászunkkal még van és lesz dolgunk, tudom és azt is tudom, hogy időközönként, gyógyítóan kell, kitegyem ország világ elé érzéseim, gondolataim.

Teszem ezt Szilárdé, akit örökkön örökké… és teszem magunkért – Pannáért és magamért-, mert tudom most már Ő is ezt szeretné.

.

Örökkön örökké egy Férfiért, egy családért

Fotó: saját 2020-ból