Szombat volt augusztus 14-e…

egy nagyon szép családi nyaralás után voltunk, előtte nap értünk haza….

délelőtt füvet nyírt…
délután motorozni indult…
indulás előtt megölelte a Lánya…

megérkezett hozzám… egy rendezvényen dolgoztam… én már láttam… mikor még keresett a tekintetével…

lecsukom a szemem még most is előttem a pillanat… fekete motoros nadrág… fekete póló… a motoros kabátja hanyagul bal vállán… jobb kezében a bukója… kitűnt a tömegből…

melegség… büszkeség… boldogság érzése „Ő az én pasim… Ő az én férjem” futott át rajtam… csak Őt láttam…

integettem… meglátott… rám mosolygott… ölelt, puszit adott… váltottunk pár szót… mutatta az új motoros bakancsát… meleg volt… ivott egy flakon vizet… viccelődtünk… nevetgéltünk…

mondta megy egy kört… és jön vissza… mosolyogva elindult… néztem utána… mosolyogtam én is…
soha nem ért vissza…

közben döntések sorozata sorsokká állt össze

valaki rossz döntést hozott aznap… kocsiba ült… abban az állapotban nem kellett volna… nem kellett volna… döntése súlyát mi visszük azóta…

a motor és motorosa árokban…

nem halt meg ott akkor… döntött még marad… több mint öt hónapot két világ között… kómában.

mi nem dönthettünk anya és lánya… az ítéletet mi már megkaptuk, ott azon a szombaton… veszteségünk innen indul…

öt hónap… benne sokkos állapot… szétesés… fájdalom… őrület… sodródás… küzdés… megküzdés…

de addig is együtt… még öt hónapot… egy úton jártunk, kísértem létét… érinthettem testét… szólíthattam… reménykedhettem… hittem… nagyon hittünk… csodára vártunk…

aznap éjszaka esett a hó… hajnalban megszólalt a telefon… meghalt… január 24-e volt…

gyászolunk… gyászolok…

eleinte minden nap túléltem…

sirattam, Akit és amit elveszítettem… sirattam, amit közös életünkre megterveztünk… sirattam a mindent…

sirattam és rettegtem a jövőt…
rettegtem, hogy nem leszek képes egyedül vinni az életet, benne az Ő hiányát… így nem bírok élni… nélküle nem…nem kaptam levegőt…

ezért inkább csak az az napra figyeltem… a mára… a mában a délelőttre, majd a délutánra és azután az estére…ez segített… segített túl élni… segített levegőhöz jutni…

ha jött a pánikos félelem…. alámerültem… engedtem az érzelmi örvénynek… ha engedett a szorításból próbáltam felszínre kapaszkodni… mint a túlélő kisokosban… majd bele haltam…

belül sorvadtam… értelmetlen volt minden… kerestem létem értelmét… a Gyermekünk segített…ha másért nem, hát miatta… igent kellett mondanom a jövőre…

aztán egy idő után azt vettem észre, hogy képes vagyok… tudok füvet nyírni… tudok autóakkumulátort tölteni… tudok gumiabroncs nyomást mérni… tudok gázkazánt újraindítani… tudok gyomot irtani… tudom vinni a szülőségem… képes vagyok adni… képes vagyok szeretni… képes vagyok hálás lenni… és tudok segítséget kérni… (én, aki magam is segítő vagyok… hihetetlen, de nagy megdöbbenés volt)…

minden apró megküzdés apró nyugalmat adott… így igyekeztem tudatosan figyelni a változásban a jót… már amennyire sikerült…
a jót… mindazokat, akik szeretnek, akiknek fontos vagyok… fontosak vagyunk… akik mellettünk voltak… és még mindig mellettünk vannak… hálám feléjük határtalan…

vannak napok, mikor előre nézek… tervezek… ehhez azért még idő kell, hogy higgyem… elhiggyem, hogy tervezhetek… most még többször zokogás a jövőkép… félem a változást… a múlt magában tart, nehezen enged, nehéz engedni… szükségem van mindenre, amihez kapcsolni tudom…

ma augusztus 14-e… egy éve… még mindig vannak napok, amikor túlélek… még mindig… az idő folyik, adja a „gyógyulás” munkájához a teret…

talán most én dönthetek teszek-e, teszünk-e magunkért… mert már tudom, tenni kell érte…ez az én sorsom… ezt már értem… de oly sok mindent nem…

Egy éve ketté tört egy Élet… vele darabokra tört az életem, az életünk.

augusztus 14, egy éve…
örökkön örökké Szilárd