Léna* történetét osztom meg Veletek, aki várandóssága második trimeszterének elején jár, a félelmei küzdelmével pedig már jóval előrébb.
„- Tudod itt vagyok 30 plusszosan és el sem tudom képzelni, milyen volt jó pár tíz évvel ezelőtt, mikor még például nem volt ennyi csodaeszköze a nőknek.
– Mire gondolsz? – kérdezem mosolyogva.
– Például a terhességi tesztre, ezekre a hiperérzékenykre vagy akár az ultrahangra. Aztán néha azt is gondolom mennyivel könnyebb is lehetett nélkülük.
– Azaz?
– Lehet kevésbé „félték túl” a terhességüket. – vezette fel a valóságát.”

És elkezdett mesélni a félelméről.

„Nem is olyan rég egyik reggelén, még a sötét szobában, a vastag függönyök mögött, a kanapén ültem, bámultam az új sötétítőm rojtjait.
A kezemben szorongattam a függöny összekötőkapcsot, miközben a szívem vadul dobogott a mellkasomban.
A terhességi teszt pozitív eredménye először örömmel és boldogsággal töltött el, de most, ahogy a korábbi veszteség árnya újra előbukkant, a félelem lassan, de biztosan beborított.”

Lénának hónapokkal korábban egy váratlan és fájdalmas vetéléssel kellett szembenéznie.

Az érzés a tehetetlenségről és a veszteségről még mindig friss volt az emlékezetében, és most, hogy újra várandós volt, minden régi félelem és aggodalom újra előjött.

„Előttem van, ahogy a szemem dörzsölve próbálom elhessegetni a sötét gondolatokat, de a múlt szellemei kitartóan kergettek.
Féltem a következő ultrahangtól.
Féltem, hogy olyat tudok meg, amit nem szeretnék hallani, hogy a kisbabám nem egészséges vagy, hogy nem megfelelően fejlődik.

A várandósságom alatt első pillanattól félek a következő orvosi vizsgálattól, és még inkább a szüléstől, amelynek emléke még mindig nagyon fájdalmas.

Ahogy azonban ültem ott a sötétben, megértettem, hogy nem hagyhatom, hogy a múltbeli fájdalom és félelem elnyomja az örömöt és a reményt a jelenben.

Felálltam a kanapéról, és elhatároztam, hogy megküzdők a félelmeimmel.
Tudtam, hogy szükségem van segítségre és támogatásra, ezért elmondtam a férjemnek mi zajlik bennem.
Ahogy megölelt, éreztem, hogy megértett és most itt vagyok nálad.”

Léna tudta, hogy ez az út nem lesz könnyű, de úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy a múlt meghatározza a jövőjét. Újra megtanult hinni a lehetőségekben és a csodákban, mert most, egy új Élet újra szívében dobogott, megfogadta, hogy mindent megtesz a kisbabáért és önmagáért is.

A félelme így most egy erőforrássá vált, ami megerősítette őt a küzdelemben, és arra ösztönözte, hogy minden nap egy újabb lépést tegyen előre, hittel és reménnyel újra a jövőbe.

Léna segítséget, támogatót és kisérőt is kap erre az útra.
Készülünk a szülésére, várjuk a Kisbabáját, és gyűjtjük a félelme erőforrásait.



Megosztom vele, ha gondolsz rá – ha van kedved egy szivecskével, biztató szóval megteheted Te is!



Te is hasonlókkal küzdesz, mint Léna?
Te is szeretnél megoldást találni?

Írj rám #időtkérek – jelzéssel messengeren és kereslek én.
Bátran tedd meg, hisz az első alkalom minden kötelezettségtől mentes.

—

*Léna, nem Léna 
A történet inspirációja egy saját esetből van.