Egy magzat, egy kisbaba elvesztése mindennel szembe megy, amelyet az élet rendjei közé gondolunk és mégis – a statisztikát ismerve – környezetünkben bármilyen sok az érintett, csakis felkészületlenül érhet amikor megtörténik.

𝐀 𝐦𝐚𝐠𝐳𝐚𝐭𝐚́𝐭 𝐬𝐳𝐢́𝐯𝐞 𝐚𝐥𝐚𝐭𝐭 𝐡𝐨𝐫𝐝𝐨́ 𝐧𝐨̋ 𝐚𝐳 𝐞́𝐥𝐞𝐭𝐫𝐞 𝐚𝐝𝐨𝐭𝐭 𝐈𝐆𝐄𝐍-𝐭.
𝐄𝐠𝐲 𝐮́𝐣 𝐞́𝐥𝐞𝐭 𝐦𝐞𝐠𝐭𝐚𝐫𝐭𝐚́𝐬𝐚́𝐫𝐚 𝐞́𝐬 𝐟𝐨𝐠𝐚𝐝𝐚́𝐬𝐚́𝐫𝐚.

Ezért is igen jogos a kérdés, hogy férhetne gondolatainkba ennek az életnek az elveszítése, hogy tudná lelkünk bírni ennek az életnek a gyászát.

𝑨 𝒈𝒚𝒂́𝒔𝒛 𝒆𝒈𝒚 𝒗𝒆𝒔𝒛𝒕𝒆𝒔𝒆́𝒈𝒓𝒆 𝒂𝒅𝒐𝒕𝒕 𝒕𝒆𝒓𝒎𝒆́𝒔𝒛𝒆𝒕𝒆𝒔 𝒆́𝒔 𝒏𝒐𝒓𝒎𝒂́𝒍𝒊𝒔 𝒓𝒆𝒂𝒌𝒄𝒊𝒐́.
Márha van normális egy abnormális helyzetben.

Nem könnyű, hiszen a gyász nem értelmi, hanem érzelmi folyamat elsősorban.
Legtöbbször egymásnak ellentmondó érzések tömkelege, amely borítja az életünk megszokott rendjét.

Ezek az érzések nehezek, kiszámíthatatlanok, rémisztőek, könyörtelenek. Vagy éppen elcsendesednek utat engedve a még rémisztőbb képet hordozó gondolatoknak, mint például annak: hogyan tovább, egyáltatlán van-e tovább?

És ez lényeges kérdés, a tovább, hiszen a jövőt hordozza magában.
Kétségbe esett, mély fájdalomban lévő szülők vagy szerető hozzátartozók legyakoribb kérdése, amellyel keresnek:

„Hajni mond, hogy tudok ezen gyorsan túl lenni?”

Válaszom nagyon egyszerű -se gyorsan, se túl lenni rajta nem megy.

A belső gyászmunkát „megkönnyíti”, ha nem akarjuk elkerülni a veszteség feldolgozásával járó stresszt, fájdalmat, ha őszintén szembenézünk érzéseinkkel, ha őszintén tudunk beszélni róla.

A legfontosabb, hogy a gyászoló ne féljen a saját érzéseitől, merje megélni, kifejezni azokat.

A könnyeket el kell siratni.

———————
Kedves Érintett!

Ha beszélnél, mondanád,
Ha elvesztél, elakadtál,
Ha segítőt kérnél, tedd, itt vagyok !