Egy fiatal pár érkezett hozzám Lilla és Kornél*, mindketten harmincas éveik elején járnak, kétségbeesett tekintetük és összekulcsolt kezeik mindent elárultak.

Elvesztették a magzatukat a terhesség huszadik hetében, és most bűntudattal küzdenek, amelyet a családjuk és barátaik is tovább súlyosbítanak.
Miután bemutatkoztunk és leültünk, kértem őket, hogy meséljenek.

Lilla kezdte a történetet:
„Amikor megtudtuk, hogy babát várunk, annyira boldogok voltunk.
Mindent megtettünk, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk neki. Egészségesen étkeztem, rendszeresen jártam terhesgondozásra, és minden ajánlást betartottam.”

Kornél folytatta:

„Minden alkalommal izgatottan vártuk az újabb ultrahangot.
A huszadik hétig minden rendben volt, aztán egy nap Anna hirtelen rosszul lett. Azonnal kórházba mentünk, de már késő volt. Elveszítettük a babánkat.”

Lilla könnyeivel küzdve mesélte tovább: „Mindenki azt mondja, hogy biztosan én hibáztam. Az anyám szerint túl sokat dolgoztam, a barátaim azt mondják, hogy talán nem ettem elég vitamint. Én már nem tudom, mit higgyek.”

Kornél szorosan átkarolta Annát, és szomorúan hozzátette:
„Az én szüleim is azt sugallják, hogy valamit nem csináltunk jól.
Minden nap emlékeztetnek minket a veszteségre, és arra, hogy mi hibáztunk.”

Megkérdeztem tőlük, hogy hogyan érzik magukat ezzel a sok kritikával és bűntudattal.

Lilla halkan válaszolt: „Teljesen összetörtem.
Minden nap azon gondolkodom, hogy mit csinálhattam volna másképp.
Minden egyes kritika, amit hallok, csak mélyíti az önvádamat.”

Kornél bólintott: „Én is hasonlóan érzek.
Megpróbálom erősnek mutatni magam Lilla előtt, de belül én is darabokra hullok.
Úgy érzem, nem tudom megvédeni őt és magamat sem a támadásoktól.”

A beszélgetésünk alatt meséltem nekik a bűntudat „viselkedéséről” és működéséről, hogy megértsék mi zajlik bennük, és kimondásra került, hogy a magzat elvesztése nem az ő hibájuk volt.

Sok tényező közrejátszhat egy ilyen tragédiában, és nem mindig van rá magyarázat. Kiemeltem, hogy a bűntudat természetes érzés egy ilyen helyzetben, de nem szabad, hogy a külvilág további terheket rakjon rájuk.
Beszéltünk arról, hogy hogyan lehetne kezelni a családjuk és barátaik kritikáját.
Javasoltam, hogy próbáljanak meg nyíltan beszélni az érzéseikről a hozzátartozóikkal, és ha szükséges, vonjanak be egy mediátort vagy tanácsadót, aki segíthet a kommunikációban.

A találkozó végére Lilla és Kornél kicsit megkönnyebbültek.
Megértették, hogy nem hibásak, és elkezdték felismerni, hogy a külső nyomás nem segít a gyógyulásukban.
Elhatározták, hogy a jövőben jobban odafigyelnek a saját szükségleteikre és érzelmeikre, és ha kell, határozottan kiállnak magukért a családjuk előtt is.

Ez a folyamat hosszú és nehéz lesz számukra, de tudták, hogy nincsenek egyedül, és hogy a segítség mindig elérhető, ha szükségük van rá.
Ahogy kiléptek a szobából, láttam a szemükben egy kis reményt, ami talán az első lépés volt a gyógyulás felé.



Ha kérdeznél,
Ha beszélnél, mondanád,
Ha elvesztél, elakadtál,
Ha segítőt kérnél, tedd, itt vagyok !




*Lilla és Kornél, a valóságban nem Lilla és Kornél, a történet egy saját eset inspirációjából készült.