A gyermekünk miatti gyászt úgy tudom legjobban leírni, az évek múlásával, ha azt mondom, arra hasonlít, mintha egy követ hordanál a zsebedben.

Amikor jársz, a kő a bőrödhöz ér.
Érzed.
Mindig érzed.
De attól függően, hogyan állsz, hogyan mozogsz, a kő sima szélei alig súrolják a testedet.

Néha rossz irányba dőlsz, vagy túl gyorsan fordulsz és a kő egyik éles széle megszúr.
Könnyezik a szemed és fáj a megdőrzsöld seb, de mész tovább, mert nem mindenki tud a zsebedben meglapuló kövedről, vagy ha igen nem veszik észre rajtad, hogy még ennyi fájdalmat okoz.

Vannak napok, amikor egyszerűen boldog vagy, tudsz mosolyogni, gondolkodás nélkül nevetni.
Aztán nevetés közben rácsapsz a lábadra és azonnal megérzed az ott lapuló követ, elbizonytalanodsz, hogy nevethetsz-e. A kő még mindig fáj.

Van, amikor nem tudod levenni a kezed a kövedről.
Ujjaid között görgeted, tenyeredbe temeted, annyira lefoglal a súlya, hogy elfelejtesz dolgokat, hova tetted a kocsikulcsod, hova indultál, ma valakinek a születésnapja van.

Próbálod békén hagyni, de nem megy.
Szeretnél pihenni, aludni.
Szeretnél segítséget kérni, de már olyan sok ideje, hogy szomorkodsz, hogy nem vagy biztos benne, bárki is megértené.

Pedig tudd, bármikor beteheted, kiveheted a kezed a zsebedből, érezheted a követ, sőt kedvesen gondolhatsz is a jelenlétére a zsebedben.
Hiszen sajátodként fogadod el ezt a követ, tartva a kezedben és azt mondván, hogy az „enyém, mint a gyermekem”.

Ez hozza el a nyugalmat, ezzel megtanultál a lehető legjobban haladni előre.

Vannak napok, amikor meg akarod mutatni a világnak, milyen szép emléket őrzöl.
De a legtöbb nap az ujjaid között pörgeted, mosolyogsz és az égre nézel.
Összeszorítod a kezed, és reméled, hogy úgy élsz, hogy emlékezetedben tisztelegsz a hiányzó „részed” előtt, amíg újra karodba nem kerül.

—–

 

Jessica Watson írása nyomán. Köszönöm!
: szepvilagunk.weebly.