Egyik májusi délután találkoztam Nórával*. Az arcán a fáradtság és fájdalom mély nyomot hagyott.

𝐀𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐛𝐞𝐬𝐳𝐞́𝐥𝐠𝐞𝐭𝐧𝐢 𝐤𝐞𝐳𝐝𝐭𝐮̈𝐧𝐤, 𝐞́𝐫𝐞𝐳𝐭𝐞𝐦, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐟𝐨𝐧𝐭𝐨𝐬 𝐭𝐨̈𝐫𝐭𝐞́𝐧𝐞𝐭𝐞𝐭 𝐟𝐨𝐠 𝐦𝐞𝐠𝐨𝐬𝐳𝐭𝐚𝐧𝐢 𝐯𝐞𝐥𝐞𝐦.

„𝐄𝐥 𝐬𝐞𝐦 𝐭𝐮𝐝𝐨𝐝 𝐤𝐞́𝐩𝐳𝐞𝐥𝐧𝐢, 𝐦𝐢𝐥𝐲𝐞𝐧 𝐧𝐞𝐡𝐞́𝐳 𝐞𝐫𝐫ő𝐥 𝐛𝐞𝐬𝐳𝐞́𝐥𝐧𝐢,” kezdte Nóra halk, reszkető hangon.

„Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, azt hittem, az életem teljes és tökéletes lett. De a boldogságom rövid életű volt. Egyik reggel, hirtelen, elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és tudtam, hogy valami baj van.
Az orvosnál derült ki, hogy elvesztettem a babát.”

A szavak megakadtak a torkán, és egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna.

„Azóta a bűntudat emészt belülről.
Folyton azon gondolkodom, hogy mit ronthattam el.
Talán túl sokat dolgoztam, talán nem vigyáztam eléggé magamra.
Az önvád állandó társam lett, és éjszakánként nem hagy nyugodni.”

„És a harag…” – folytatta Nóra. „Olyan dühöt érzek, amit soha nem tapasztaltam korábban. Haragszom a világra, az orvosokra, magamra, és néha még Istenre is.
Miért történhetett ez meg velem?
Mindenkin azt mondja, hogy ne hibáztassam magam, de hogyan tudnék nem így érezni, amikor minden álmom szertefoszlott?”

A félelem csendesen, de biztosan árnyékolta be Nóra életét.

„Attól félek, hogy soha többé nem leszek képes gyermeket vállalni.
Mi van, ha ez megismétlődik? Mi van, ha soha nem leszek anya?
Ez a gondolat megbénít, és minden reményt elfojt bennem.
A jövő számomra most egy hatalmas, ijesztő ismeretlen.”

Nórának nem csak a jövő bizonytalanságával kellett szembenéznie, hanem a biztonság érzésének elvesztésével is.

„Azelőtt minden rendben volt, stabilnak és biztonságosnak éreztem az életem.
Most minden megkérdőjeleződött.
Olyan, mintha az egész világom megingott volna, és nem találom a talajt a lábam alatt.
Az egyszerű dolgok is bonyolultak és félelmetesek lettek.”

A magány érzése különösen fájdalmas volt számára.
„Az emberek próbálnak vigasztalni, de senki sem érti igazán, mit érzek.
A barátaim és a családom mellettem állnak, de néha mégis úgy érzem, egyedül vagyok. Mintha egy láthatatlan fal választana el mindenkitől.
Azok a szavak, amelyek korábban jelentéssel bírtak, most üresen konganak.”

„De tudod,” tette hozzá Nóra, egy halvány mosollyal az arcán, „mégis próbálok hinni abban, hogy egyszer minden rendbe jön.
Ugye?
Talán nem ma, és nem is holnap, de valamikor.
Az, hogy beszélgetek veled és találkozhatok más nőkkel is, akik átélték ezt, és látom, hogy újra képesek mosolyogni, ez ad egy kis reményt.
Talán egyszer én is képes leszek erre.”

Ahogy hallgattam őt, szerettem volna, hogy rajtam kívül az egész világ hallja, milyen mély sebeket hagyhat egy ilyen veszteség.

Nóra – és nemcsak Nóráé ez a történet – érzései a bűntudat, az önvád, a harag, a félelem és a bizonytalanság mind valósak és fájdalmasak.
Nagyon magányossá tudják tenni a gyászolót!

*Nóra, a valóságban nem Nóra, a történet egy saját eset inspirációjából készült.



Kedves Érintett!

Ha beszélnél, mondanád,
Ha elvesztél, elakadtál,
Ha segítőt kérnél, tedd, itt vagyok !

Érintett vagy, babavágyásban vagy már babavárásban, akkor az –Anyaság szivárványos útja – csoportról tudjál :):