Csilla története – visszajelzés
Amikor megosztottad velem a saját történetedet, rögtön tudtam: Te nem könyvekből tanult példákkal akarsz segíteni, hanem valódi tapasztalatból. Érzed és ismered a fájdalmam, a veszteségem és a haragom mélységét, sőt…
A folyamat alatt végig jelen voltál, figyeltél rám, és a hangod megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam, így őszintén meg tudtam nyílni. Mindenre hagytál időt, nem siettettél.
A gyakorlatok elgondolkodtattak, segítettek új szemszögből ránézni a helyzetemre. Úgy érzem, kaptam Tőled egy „létrát”, amit bármikor elővehetek, ha újra „gödörbe” kerülnék.
Hálás vagyok, és mindenkinek szívből ajánlom ezt az önismereti utat – és Téged. Valódi segítséget adtál.
„Élettörténetem
A férjemmel későn találkoztunk és így a gyermekvállalásra is későn érkezett el az idő. Harminchat évesen adtam életet első gyermekünknek. Minden csodálatosan alakult, amint megszületett bennünk a gondolat, rövid időn belül meg is fogant. A kisfiunk végül harántfekvés miatt császármetszéssel jött a világra.
Három év telt el, mire úgy éreztük, készen állunk a kistestvér érkezésére. Akkor is gyorsan megfogant a baba. Mosolyogva, boldogan mentem a terhesség megállapítására, de a vizsgálat szavai örökre belém égtek: hathetes a várandósságom, de nincs szívhang és a paraméterek sem megfelelőek. Szokásos protokoll felírtak gyógyszereket, 2 hét múlva kontroll. Ekkor már éreztem, hogy ez a terhesség nem marad meg. A vizsgálat előtti napon vérezni kezdtem. Az orvos közölte, hogy beindult a vetélés. Kórházba küldött, műszeres bejezés és ezzel elveszítettem Foltocskát. Az első ultrahang kép alapján mindig elneveztem őket. Az első terhességemnél Pöttynek hívtam a fiamat, mert csak ennyi látszódott a legelején. A második terhességemnél egy kis foltocska volt kivehető az uh képen, ezért őt Foltocskának neveztem el. Amikor megkaptam a szövettant, azon kívül, hogy nem találtak semmi rendelleneset, megakadt a szemem egy mondaton. Terhességi kaparék, ezt a nevet kapta Foltocskám. Tudtam, hogy ez orvosi nyelvezet, de ettől kiborultam, sírtam, ez mai napig felkavar. Nekem ő minden volt, nekik semmi.
Nyolc hónap kellett, mire újra volt erőm megpróbálni. Azzal vigasztaltam magam, amit mondtak, hogy valószínűleg genetikai ok miatt állította le a szervezetem, jobb így, mintha beteg gyermek született volna.
Harmadik terhességem harminckilenc évesen érkezett. Gyorsan megfogant, de itt már félelmekkel telve mentem a nőgyógyászhoz. Úgy feküdtem fel a vizsgálószékbe, hogy végig azt mantráztam: „Ugye, te megmaradsz?”. A forgatókönyv azonban ugyanaz lett, a terhességi hétnek nem megfelelő méretek, gyógyszeres kezelés… 10. héten ráírták a leletemre, hogy missed ab. Kórház, műtéti úton véget ért ez az álom is. Abigél nem tartott velünk, ő már konkrét nevet kapott, mert úgy éreztem lányom lett volna.
Ezer kérdés fogalmazódott meg bennem. A veszteségeimet mai napig senkivel sem osztottam meg. Úgy éreztem nincs szükségem se a sajnálatukra, se arra, hogy lehúzzanak a mélybe („mit gondoltál ennyi idősen?”, „ki fogja majd felnevelni,”, „biztos nem megfelelő pózban fogant meg”. Van benne igazság, csak nem akartam még ezt is hordozni. Eljön az a nap, amikor nyíltan felvállalom és fogok róla beszélni, de még nem jött el az idő). Csak a férjem és én tudok róla. Így senki nem tudott válaszokat adni, arra, hogy miért fordult vissza az a két lélek, miért velem történik ez, mit rontottam el? Tudatosan készültem a terhességre, szedtem terhességi vitamint, már a fogantatás előtt, nincs káros szenvedélyem, akkor miért? Úgy éreztem, hogy az egészségügy is elengedte a kezem. Hiába kérdeztem merre tovább a válasz: „próbálkozni kell, majd összejön”. De volt olyan orvos is, aki konkrétan megmondta, hogy 40 évesen nem biztos, hogy ezt erőltetni kellene, sugalmazta, hogy idős vagyok már ehhez.
Mit csinál ilyenkor az ember? Elkezd kutakodni az interneten és mások tapasztalataiból tanulni. Magánúton laborvizsgálatokat végeztettem. A férjemnek azt mondtam: még egyszer, utoljára megpróbálom, de úgy, hogy A-tól Z-ig kivizsgáltatjuk magunkat. Végül találtam egy nőgyógyászt, aki meddőségi problémákkal foglalkozik. Fogtam az orvosi papírjaimat, laboreredményeimet és vázoltam a történetünket. Legnagyobb meglepetésemre figyelemmel fordult felénk. Megkérdezte, hogy vállalnék-e egy diagnosztikus műtétet (petevezeték átjárás, méhtükrözés stb). Természetesen igent mondtam.
A jó hír, hogy kiderült, hogy mi okozhatta az ismétlődő vetéléseimet, a rossz hír, hogy kaptam egy újabb pofont. A diagnózis: endometriózis. Életminőséget jelentősen befolyásoló, krónikus betegség.
2025 tavaszán műtöttek, három hónapos utókezelés van, utána lehet csak próbálkozni. Telnek- múlnak a hónapok 41 éves lettem. A várakozási idő alatt tovább irányítottak egy meddőségi specialistához, aki a koromra hivatkozva a lombikprogramot ajánlotta, mint leggyorsabb megoldást.
A férjemmel átbeszéltük a lehetőségeinket és én őszintén bevallottam neki, hogy nincs lelki erőm belefogni a lombikba. Viszont szeretnék még egy esélyt adni magunknak természetes úton. Tudom, hogy időzített bomba vagyok – az endometriózis bármikor visszatérhet. Mindent egy lapra fogunk feltenni.
El se tudtam képzelni, hogy mennyi nő küzd meddőséggel, vetéléssel, amíg magam is érintett nem lettem. Különböző csoportokban olvasni kezdtem mások történeteit és akkor jöttem rá, hogy mennyien vagyunk és nem vagyok egyedül.
Ez az én történetem. Benne a fájdalom, a veszteség, a remény és a vágy, hogy egyszer még egy apró élet hozzánk találjon.”