Réka várandóssága 24. hetében találkoztunk.
Második kisbabájukat várták a Férjével.
Nagyon gyorsan megfogalmazódott a közös utunk célja, amelyet a későbbiekben döntéseink alapján igényei szerint többszőr is módosítottunk.

„Az első szülés alatt és után szerzett szörnyű élményeket akarom elkerülni…” buggyant ki belőle szomorúsággal és könnyel a szemében az első találkozásunkkor.
Hosszasan sírt, sőt zokogott, ahogy csendesett a sírás szipogva mesélt, majd újra folytak a könnyei – az első alkalom lényegében erről kellett szóljon, én mellette fogtam a kezét, – Ő engedte, szinte kapaszkodott belé – csendben, szeretettel hallgattam, csak ő volt és az érzései.

Bevallom hősiesen, az első találkozás alkalmával „meglepődve” éltem meg ezt a nekem adott bizalmat, hogy ilyen mélyen engedte megmutatni az érzéseit.
E mellett teljesen átéreztem azt a mély fájdalmat, amellyel még évek múlva is ilyen elsöprően küzd.

Amikor később ez az első alkalmas jelenet szóba került köztünk, mindketten mosolyogtunk rajta, mert elismertük egymásnak, hogy nem csak engem, hanem Őt is meglepte ez a nyitottság, őszinte feltárulkozás,
„olyan jó volt végre valaki mellett biztonságban tudni az érzéseimet, olyan jó volt nagyon kizokogni magamból, szerintem ez jött ki, tudtam meg fogod érteni…”

És elkezdődött a közös munkánk.

„Tudod, azt hittem rendben voltam már az első szülésemmel, hiszen évek múltak el.
Aztán ahogy jött a következő baba, valami nem lett oké bennem, nem tudtam mi, türelmetlenné váltam, feszült voltam, valami vagy valaki mindig idegesített.
Aztán elkezdtem rosszul aludni, forgolódtam éjszakákon át.
Majd kialvatlanul még nyűgösebb voltam másnap.
Mint egy őrjítő spirál.
Magam és a környezetem idegeire kezdtem menni.
Valahogy azt éltem, meg semmi sem jó, én sem vagyok jó.”

Kerestük a hátteret, beszéltük az érzéseket, néztük innen, néztük onnan és közben készültünk a kisbabája születésére és a szülésére is.

Réka nagyon akart haladni, sokat dolgozott magán, magával.
Vitte tőlem a „házi feladatokat”, érzésnaplót vezetett, konzultációs alkalmak között is szót váltottunk, ha úgy érzete elakadt.

Az egyik alkalommal ezzel a mondattal érkezett:
„Hajni, a legnehezebbnek azt érzem, hogy nem tudok jól dönteni, nem a megfelelő döntéseket hoztam az adott helyzetben.”

Felcsillant bennem az ohhh, igen ez az, ez lesz.

Most csak néhány gondolatot ragadok ki a folyamatból, mert hát nem kérdés ez lett következőkben az irány.

Mire gondolsz? – kérdeztem – mesélnél?

És mesélte:
„Kiszolgáltatottnak éreztem magam…, sokszor gyereknek…, mintha nem lennék képes gondolkodni…, nem mertem kérdezni…, „jókislány” akartam lenni…, meg akartam felelni a körülöttem lévőknek, ahelyett, hogy magamra és a babámra figyeltem volna…”

Nagyon jellemző ez a helyzet. Sokan küzdenek a fenti gondolatokkal, érzésekkel, ahogy Réka is tette.

A segítő beszélgetések alatt eljutottunk odáig, be tudta azonosítani az érzéseit, ezekért felelősséget is tudott vállalni, így nem a környezete kapta meg azokat „idegesség” formájában.

Eljutottunk odáig, hogy elfogadta a jódöntés kritériuma számára az, hogy tudatosítja magában, hogy az adott helyzetben, az aktuális tudása legjavából hozza meg a döntését, ezzel elfogadható válik, hogy más, több tudással, akár más döntést hozna és ez rendben van, ezt lehet.

Eljutottunk, odáig, hogy döntése lehet az is, hogy átadja másnak a döntést, és az is döntés, hogy nem dönt.

Réka a felkészülés alatt összerakta magának, hogy tudja kompetensnek érznie magát a saját élete történéseiben, összerakta melyek a számára ehhez fontos alappillérek.
Letisztáztuk, hogyan képes informált döntést hozni.

„Ezzel a tudással biztosan haladok a szülésem felé, sokkal felkészültebbnek érzem magam.
És ami a joker, a férjem és a kislányom is egy sokkal kiegyensúlyozottabb anyát látnak bennem.” – fogalmazta meg Réka.

—————————-

 

Változtatni akarsz, ahogy Réka tette?

Igen?

Ha ehhez segítségre van szükséged, nyugodtan írj nekem  a helyzetedről, nézzük meg, mi lehet számodra a megoldás.