Valahogy így vagyok most én is.

Folyamatosan tanulom a gyász érzéseit.

A gyász témája régóta kíséri életem, mint sokan mások én is tanultam róla valamit a főiskolán, majd az egyetemen.

Az első, amivel szembetalálkoztam, Elisabeth Kübler-Ross gyászmodellje volt, amely a gyász fázisait mutatja be: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás.

.

Ez a sémás folyamat azt sugallta, hogy ha végigmegyünk ezeken a lépcsőkön, akkor utána minden visszatér a normális kerékvágásba. De a gyakorlat ennél sokkal bonyolultabb.

.

Majd mikor mélyen átéltem egyszer, majd még egyszer a halál közelségét – két gyermekem temettem el, – aztán jött 2021-ben a baleset, majd 2022 januárjában a Férjem halála, és rá egy évre Apum halála- rájöttem, hogy a gyász nem egy előre meghatározott útvonal.

Nincsenek biztos fázisok, nincs „normális” időkeret, amin belül túljutunk rajta.

.

Az elmúlt időszakban számomra is világossá vált, hogy a gyász nem egyetlen, egyenes vonalú folyamat, hanem inkább hullámzik, de még hogy!

Van, amikor úgy érzem, erősebb vagyok, máskor pedig újra mélyen megérint egy régi emlék.

Az egyik legnagyobb felismerésem az volt, hogy ez teljesen rendben van.

.

Mindenki másként éli meg, és még ugyanazon ember számára is másképp alakulhat minden egyes veszteség feldolgozása.

.

A legfontosabb, amit megértettem: a gyász a szeretet egy formája, és a szeretet nem szűnik meg azzal, hogy valakit elveszítünk.

Az a kapcsolat, amit az elhunyttal éltünk meg -akár évekig, akár csak néhány földi órára-, továbbra is létezik, csak most már egy más formában.

.

A veszteség okozta fájdalom nem egy „betegség”, amit meg kell gyógyítani, inkább egy olyan tapasztalat, amely része annak, akik vagyunk.

.

Ahogy egyre jobban megismerjük a saját érzéseinket és történetünket, megérthetjük, hogy honnan jönnek ezek az érzelmek.

Sokszor nem csak a saját fájdalmunkkal, hanem az innen-onnan, vagy a családtól örökölt mintáinkkal is szembesülünk.

Gyakran azt gyászoljuk, amit sosem kaphattunk meg, vagy amit mások elvárásai formáltak bennünk.

Ezért is hiszem, hogy a gyász sokkal inkább egy belső utazás, nem egy egyszerű elengedés.

.

David Kessler, a gyász egyik elismert kutatója, azt mondja:

Ez a mondat mélyen megragadott.

.

A fájdalom természetes velejárója a veszteségnek, de az, hogyan dolgozzuk fel és hogyan élünk vele együtt, már a mi döntésünk.

Felismerhetjük a saját mintáinkat, és ha akarjuk, változtathatunk rajtuk. Nem kell ugyanazokat az ösvényeket járnunk, amiket előttünk mások jártak – lehetőségünk van más utat választani.

A gyászban számomra az egyik legnehezebb feladat az volt, hogy elengedjem azt az illúziót, hogy mindent kézben tarthatok, hogy a múltat megváltoztathatom.

Elfogadni, hogy a jövő, amit elképzeltem, már sosem lesz olyan, amilyennek terveztem, amilyennek terveztük.

Ez egy folyamatos belső munka, és még most is tanulom, hogy a jelenben éljek, ne a múltban vagy a meg nem valósult vágyak között.

Ez az egyik legnehezebb! Tényleg a legnehezbb!

.

Megdöbbentett, hogy mennyire nem volt könnyű a gyászomban segítséget kérni.

Sok támogatást kaptam barátoktól, akik maguk is szakértők a gyászfeldolgozás terén, de hivatalos gyászcsoportba vagy terápiára sosem jártam.

Inkább a saját önismereti munkám, önmagam megismerése, felkutatott módszerek, az olvasás segítettek, hogy megtaláljam az utamat.

Hogy ez jó üzenet-e segítőként, azt nem tudom, de vállalom.

.

Még most is változom, és hiszem, hogy ez a folyamat életem végéig tartani fog.

Az életem azon része lett, melynek tudásával és tapasztalatával élni szeretnék!

Bízom benne, hogy ezzel jobb ember lettem, mert igazán ez mutatja meg az értelmét az egésznek.

.

Örökkön örökké Szilárd

Szeretettel, Hajni

Fotó: RekArt