Egy fiatal pár – Anna és Péter* – ül velem szemben.
Éveken át egyetlen álmuk volt, a saját gyermek.
Mikor végre megfogant a kisbabájuk, boldogságuk határtalan volt. Anna minden apró mozdulatot, minden jelet figyelt, ahogy a babája nőtt a hasában.

Ám az élet kegyetlen játékot űzött velük.
Az ötödik hónapban, egy szokásos orvosi vizsgálat során, kiderült, hogy a baba már nem él. Anna szíve összetört. A kórház folyosóján zokogott, Péter próbált erőt venni magán, hogy támogassa feleségét, de ő is mély gyászba zuhant.

A megrendítő nap után, hamarosan gyászukkal kerestek, vágyták a következő kisbaba érkezését, de tele voltak – ellentmondásos érzésekkel és gondolatokkal. Azért jöttek, hogy ezekről beszéljünk. Azonban a beszélgetésünk egy – sajnos mindmáig nagyon jellemző – fájó tapasztalatikról kezdett szólni.

Így mesélték el:

„Amikor hazatértem a kórházból, a fájdalommal és az ürességgel kellett szembenéznem.
Az emberek a faluban, ahol élünk, hamar értesültek a tragédiáról.
Sokan részvéttel és kedves szavakkal fordultak felénk, de sajnos nem mindenki volt ilyen megértő.

Egy hét múlva, amikor a közeli élelmiszerboltban vásároltam – már az is csoda volt, hogy kimerészkedtem a házunkból – egy régi ismerősöm „Éva”*, lépett oda hozzám és a következőt mondta:

„Hallottam, mi történt – miközben egy sunyi mosoly húzódott a szája sarkában. – Tudod, talán jobb is így. Lehet, hogy nem is lennél jó anya. Biztos ezért ment el ez a kisbaba. Talán nem is neked való az anyaság. Nem mindenki alkalmas rá, tudod?”

Azt hiszem – mindig is kissé irigy volt a boldogságunkra és szerelmi életünkre. Szerintem ebből jött ez a rejtett ellenszenv.”

Döbbenten hallgattam szavait. Majd folytatta…

„A szívem újra összetört, de most a fájdalom mellett a méreg is feléledt benne. Könnyeimmel küzdve és nem tudom honnan szereztem az erőt hozzá, azt válaszoltam neki:

Éva, nem tudom, miért mondasz ilyen kegyetlen dolgokat.
De tudom, hogy a fájdalom, amit érzek, csak erősebbé tesz engem.
A gyászom és a veszteségem része az életemnek, de soha nem fogom feladni a reményt, hogy egyszer anyává válhatok.”

Egy héttel később Anna egyik barátnőjével, „Zsuzsával”* találkozott a kávézóban. Zsuzsa, aki maga is két kisgyermeket nevelt, próbálta megérteni Anna fájdalmát, de akaratlanul is bántó szavakat ejtett ki:

„Tudod, Anna, talán túl stresszes voltál. Az ilyen dolgok miatt történnek ezek a tragédiák. Talán jobban oda kellett volna figyelned magadra.”

Itt éreztem, hogy megsemmisültem, a bűntudat és az önvád így is majd szétszedett. Azt hiszem hosszú idő kell, hogy újra tudjak találkozni ezzel a barátnőmmel.

A legutóbbi hétvégén történt, hogy a falu idős nénije, Margit néni, aki mindig is szeretett pletykálkodni, megállított minket séta közben.
Szánakozó pillantással fordult hozzám:

„Szegény kicsi lányom, biztosan Isten akarata volt. De olyan fiatalok vagytok, majd lesz másik, -és felemelve a fejét, és fennhangon még hozzá tette – ha Isten is úgy akarja.”

Péterem dühösen próbált visszavágni, de én csendesen megráztam a fejem, jelezve, hogy hagyja.
Ezután beszéltük át Péterrel, hogy a veszteségünk fájdalma is bőven sok, de ezek a „kedves, segítő mondatok” csak még mélyebbre vittek engem.”

𝐄́𝐬 𝐦𝐢𝐭 𝐢𝐬 𝐥𝐞𝐡𝐞𝐭 𝐤𝐞𝐳𝐝𝐞𝐧𝐢,𝐞𝐳𝐞𝐤𝐤𝐞𝐥 𝐚 𝐛𝐚́𝐧𝐭𝐨́ 𝐬𝐳𝐚𝐯𝐚𝐤𝐤𝐚𝐥?

Mert az nem kérdés, hogy igen bántóak, a gyászt biztos, hogy nem segítik meg.
Sőt a véleményem az, hogy határozottan el kell utasítani az efajta magatartást!

Erről folyt tovább a beszélgetés.

Ránéztünk arra, hogy mit „trigereltek” a mások által kapott mondatok, milyen érzések bújtak meg és fájtak: így például a harag, a bűntudat, az önvád, a kontrollvesztés és a többi.
Aztán beszéltünk arról is, hogy hol lehet határt húzni, milyen helyzetben érdemes és hogy lehet kommunikálni – kitérni és/vagy beleállni – egy ilyen fájdalmas helyzetbe.



Kedves Olvasóm, Te tapasztaltál hasonlót?



Kedves Érintett!
Ha beszélnél, mondanád,
Ha elvesztél, elakadtál,
Ha segítőt kérnél, tedd!
Itt vagyok!

Szeretettel, Hajni

Tetszett a bejegyzés, adott Neked? Köszönöm, ha visszajelzed!

Érintett vagy, babavágyásban vagy már babavárásban, akkor az –Anyaság szivárványos útja – csoportról tudjál :):




*Anna és Péter, nem Anna és Péter, mint ahogy Éva, Zsuzsa és Margit néni sem.
A téma inspirációját egy saját esetem adta.

 Öröm hír, a fiatal pár, azóta boldog szülő.



fotó:Pexels