Egy csinos, fiatal 30-as nő, Kata* ül velem szemben a kanapén, először találkozunk.
Külső megjelenése hibátlan, minden passzol mindennel, a ruha, a testtartása, mondhatnám virul, tavasz van – gondolom én.

Kínálom teával, örömmel fogadja, … „szeretek teázni, tudod olyan szép, feliratos csészében szoktam” – mondja.
Kimérten szájához emeli a bögrét, közben tekintete elakad, valahol messze. Nézem az arcát, majd nézem a szemét, szinte beleolvadok abba, amit látok, eltűnik minden körülötte lévő külső hibátlanság, mert látom benne azt a nehezen megfogható mérhetetlen szomorúságot.
Azt a szomorúságot, ami avatatlan szemek elől olyan könnyen eltüntethető.

Olyan sokszor találkoztam már ilyen szempárral.
A jól leplezett mélyről érkező kétségbeesés, a félelem, a vágy – szomorú koktéljának hívom én jobb híján.

Korábbi telefonbeszélgetésünkből tudtam, hogy azért jön hozzám, mert pár éve megmagyarázhatatlan okból elveszítette 22. hétben a kisbabáját.
Szeretne újra várandós lenni, szeretnének gyermeket.
De ott, a de…

Nem szólok, felnéz rám és lassan elkezd beszélni:

„Hogy jöhetne a másik kisbaba, amikor még mindig tele vagyok fájdalommal? Pedig két év is eltelt már… a… veszteségem óta.

Megőrjít, hogy körülöttem már mindenki ezt kérdezgeti, …na mikor jön a baba?… és akkor kezdjek el mosolyogni és bájosan válaszolni, … hamarosan… vagy … rajta vagyunk… Pedig mittudom én?
Annyira szeretném én is, de annyi félelem van bennem.

Tudod, azt érzem, hogy senki nem ért meg.
A családom már azt hiszi rég túl vagyok rajta, de hogy lehet ezen túl lenni?
Hogy lehet egy 22 hetes várandósság elvesztésén túl lenni, van ilyen? Hogy tudnám megbocsájtani magamnak, hogy nem voltam képes kihordani Őt?
Normális ez még ennyi idő után is?”

Sokaknak feltűnhet, hogy nem egy friss veszteséggel érkezett Kata és gondolhatják, hogy bizony itt valami nincs rendben, ez már bizony patológiás. Két éve? És még mindig hatása alatt van, viszi a súlyát ennek a nehézségnek.

Gyorsan szeretnék megnyugtatni mindenkit, ahogy tettem Katánál is, hogy igen, normális. Még gyászol.

Miről is van szó?

A köztudatban lévő egy év gyászidő, mint norma, egy nagyon nagy általánosítás, abból fakad, hogy végig csináltunk, megéltünk mindenből egyet a szeretet személy elvesztése óta – az összes évszakot, az összes személyes és családi ünnepet – nélküle.

És sajnos, mintha ezzel egy elvárást is hordozna magában, amely terhe mellett nagyon sokan egyedül, sőt magukra maradnak a fel/megdolgozatlan érzéseikkel.
És bizony ez egy újabb kínzó érzést okoz(hat).
Azt üzeni, hogy baj van veled.

Pedig Kata, tökéletesen viszi életét a minden napokban.
Eszik, iszik, alszik, közösségi életet él, rendet tart maga körül, ellátja feladatait.
Érzelmeit kifelé és befelé is nagyon jól kezeli, addig, míg a következő kisbaba fogadása téma nem lesz.

És mit lehet tenni? Mit tettünk Katával?

Megértő, elfogadó meghallgatás mellett mesélt az érzéseiről, a mindről.
Elkezdett rálátni mi miből ered és mi miből táplálkozik.
Kezdte megérteni és elfogadni a gyászfolyamatát, a sajátját!
Ahogy haladt, tette le a súlyt is, volt ki meghallgassa, kísérje az úton és közben nyílt a kapu a másik kisbaba felé is, az anyasága felé, a jövő felé.
Búcsúzott és közben tárta ki a szívét.

Tudta, hogy a fájdalom megjelenhető érzés, vele marad, sőt megértette, hogy ez számára azt mutatja, mennyire szerette kisbabáját, inkább egy kötelék lett kettejük között.
Ha jött a fájó hiány, áldást mondott a közösen megélt 22 hétért.

Többször találkoztunk, a gyászfeldolgozás nem megy egyik napról a másikra. Voltak ez idő alatt is elakadások és továbblendülések.

Most, nyitott szívvel és tehermentesen helyén kezelt érzésekkel enged a babavágyásának.
Szóval várjuk a gólyát!

—-

fotó: Ken Mehle Shandong Province, China.
facebook: Minimalist Photography

*Kata, nem Kata 
A történet inspirációja egy saját esetből van.



Bizalommal és szeretettel várlak egyéni vagy páros – személyes vagy online – konzultációra!