A szülésre ma már sok kismama tudatosan készül, sokszor azonban elfelejtkezünk arról, hogy a szülés csak a várandóság vége, az anyaságnak és ezzel együtt a szoptatásnak viszont éppenséggel a kezdete.

Azonban a szülés utáni első hetek hozzák meg az igazi felismerést, és sokszor hallom anyák szájából, hogy „hűhaaa”, „aztaaa mindenit”, „na pont erre kellett volna igazából készülnöm” – felkiáltó mondatokat.

Szóval a kellő hangsúly elmarad a szoptatás rákészüléséről. (Nálam, velem NEM!)

Mert mégha az emberi faj, annak is köszönheti fennmaradását, hogy az anyák képesek szoptatni, ez sajnos nem feltétlenül jelenti azt, hogy tudunk is.

A testünk nem gombnyomásra működik.
Attól, hogy megszületett a kisbabánk, még nem feltétlenül fogunk tudni automatikusan szoptatni.
Ahhoz akarat kell, tudatos hozzáállás, a technikák ismerete és bizalom magamban, hogy felmerejem vállalni, amit az ösztöneim diktálnak.

No és ami a legfontosabb: támogató környezet.

Dúlaként, többször látom az anyák szülés utáni bizonytalanságait, kétségeit, elveszettségét, kétségbeesését.

Látva, hogy döcögős lehet az összeszokás, nehézkes a kisbabám igényeinek „jól olvasása”, hogy kisebesedhet a mellbimbóm, begyulladhat a mellem.
Hogy valahogy nincs meg a ritmus.

Én tudom, hogy ez a normális, ezek a megpróbáltatások lényegében törvényszerűek, azaz a legtöbben megéljük és a legtöbben túl is éljük.

Megjön az összehangolódás és beérik a kitartásunk gyümölcse.

„Megosztanék egy „varázsigét”, ami abban segíthet, hogy elnézőek legyünk önmagunkkal a csetlés-botlásban és engedjük azt, hogy a kisbabánk (és partnerünk) felé érzett szerelmes boldogság szabadon áramolhasson, és ne írhassák felül a pillanatnyi nehézségek.

Belégzésre mondjuk: türelem… kilégzésre: szerelem….
Türelem… szerelem… türelem… szerelem…”*

Ja és igen !
Bátran kérhetsz segítséget!

 

——–

inspiráció: *Hoppál Bori Köszönöm!
fotó: pexels