A tüdőbeteg Hazel az intenzív osztályon feküdve fulladásos roham közben az egytől-tízes fájdalomskálán „csak” kilencesre értékelte az átélt fájdalmát. Tette ezt azért, hogy tartalékoljon a későbbiekre is, hogy higgye van még tovább, „egy igazi küzdő”, mondták rá ezért.

.

Majd a fiatal nő Gus barátja halála után a következőt mondta „EZ a 10-es fájdalom a skálán, mely percről perce csak erősödik.”

.

Azt el nem tudom képzelni, milyen a fulladás élménye és remélem nem lesz életem része, mint többeknek a szeretteim között, de a 10-est a skálán tudom mit jelent és azt is, hogy tényleg képes erősödni és hosszan kitartani, talán az életem részévé válni.

Oly sokszor bennem van a kérdés.

Lehet ezzel a „10-es” fájdalommal élni?

Mert azt már tudom, hogy lehet fájdalommal élni.

.

Vajon mit mond az élet erről?

Mert már azt is tudom, hogy nem csak a múltból hozott hiány ad számomra – talán már bírható – fájdalmat, hanem a mostban folyamatosan megjelenő hátramaradás megélése.

.

Hogy újra és újra képessé kell lennem arra, hogy viseljem ezt az érzést.

Hogy az életemben megoldjam, megcsináljam azt, amit a hátramaradás ad, hogy a jelenben újra és újra szembesüljek vele.

Azzal, hogy lesz én ügyem, ami az Ő ügye.

.

Hogy szembesüljek a tökéletlenségemmel, én nem vagyok képes arra, ahogy Ő, és úgy ahogy Ő, vagy ahogy akkor mellettem volt.

Hogy szembesüljek azzal, mindezt azért élem meg, mert hátramaradtam. Az én akaratom nélkül.

Hogy sokszor mondom „csessze meg, tőlem csak ennyi telik, lennél velem és csinálnád ahogy kell, oldanád meg Te!”

Hogy tudd, ennyire tökéletlen lett Nélküled az életem!”

.

Ez a hátramaradottság fájdalma, a 10-es a skálán, benne az életem részévé vált fájdalmas találkozások a tökéletlenségemmel.

Benne, hogy valamikor meg kell értsem, ez a tökéletlenségem az én tökéletességem!

.

Ahogy Illyés Gyula írja: “Meghalt. S te megmaradtál. Különbnek lenni tenmagadnál.”.

.

16 hónapja 24-én

örökkön örökké Szilárd

.

—

fotó: national geographic