Mikor az első kisbabám veszítettem el, azt hittem nem élem túl, hosszan gyászoltam.
A második kisbabám halálát évek múlva tudtam csak elkezdeni feldolgozni.

Két veszteség, két szívszakadás, két gyászfolyamat. Mégis tele azonosságokkal.
Sötét volt a világ, igazságtalan… megfoghatatlan.

A legmélyebb érzésem az üresség volt… szültem… de nem adtam életet, anya voltam gyermek nélkül.

Úgy éreztem a testem cserben hagyott… hogy nem tudom miért, de felelős vagyok… ezzel kívülállóvá tettem magam…

Magamban akartam lenni hosszan, majd vágytam rá, hogy ne kelljen egyedül viselnem ezt a súlyt.

És jött a felismerés, úgy éreztem senki sem tud nekem úgy és abban segíteni, ahogy szükségem van rá. „Ez magán ügy…, nem kell róla beszélni…, női sors…, erősnek kell lenni…, lépj túl rajta…” jött velem szembe.

Rájöttem, hogy a jószándékú barátok kényszeres közhelyeivel, a hozzá nem értő segítők szavaival később többet küzdöttem, mint a saját megéléseimmel.

Azokat a barátokat, családtagokat, akik valós segítséget adtak, egyidő után meg már én nem akartam terhelni.

Így nagyon egyedül maradtam… egyedül a bennem dúló fájdalommal…
Értelmetlenül egyedül… ma már tudom.

És ma már azt is tudom, hogy van igazi kapaszkodó, jósegítség, támogató közösség, sorstársközösség.

Nem kell egyedül megküzdeni, és nem kell, hogy bezárjuk magunkba a nehézségeket.

Anya vagyok négyből az egy, mert négy nőből egy érintett a pre- és pertinatális gyászban.

—–

Október 15. a Babagyász Világnapja
Csendes megemlékezésre hívlak, legyünk együtt, emlékezzünk együtt!
Eseményről bővebben:
https://www.facebook.com/events/1632582323938442/?ref=newsfeed

Szeretettel Hajni