Hétvégén haza utaztunk a családomhoz Pannával, hosszú az út több mint három óra, mindezt kétszer, oda-vissza.

Remek alkalom mindig egy jó kis beszélgetésre, és ezt örömmel is tesszük, vagy legalábbis én ezt gondolom.

.

Az élet nagy dolgait vitatjuk, no meg röhögünk az eltérő zenei ízlésvilágunkon, persze pont addig, míg a rádióban megszólalva egyszerre nem kezdünk el énekelni egy kb. 90-es dalt, és meglepődik , hogy én is ismerem.

.

„Anya, nagyon hiányzik az Apa!” – jött csak úgy a mondat, és nem volt tovább. Nem volt magyarázat, nem volt – még akkor – semmi emlékesemény, nem volt testhelyzet változtatás, nem volt semmi.

Csend. Hosszú csend.

Mindketten a saját gondolatainkban, én figyelve Őt és az utat, vezettem.

.

– Tudod, – szólok halkan – nekem nincs nap, hogy ne várnám a pillanatot, hogy nyílik az ajtó és belép rajta. Hogy megyek haza és otthon van. Pillanatokra, de velem van. Persze a keserű valóság aztán jól megcsapkod.

.

– „Igen, én is így vagyok ezzel, még mindig várom… várom, hogy vége legyen ennek az izének, ennek az álomnak, vagy minek nevezzem és legyen az, hogy együtt vagyunk. – folytatta Panna – tudod sokszor az jár a fejemben, hogy mennyi mindent tudott Apa és hogy már nem mondhatja el, nem beszélhetünk meg dolgokat.”

.

– Én sokszor beszélgetek Vele Panna, mesélem mi van velünk, mesélek Rólad, kérdezem merre van, hogy van… – tudod ez teljesen normális – azt nem tudom, hogy Ő megkapja-e ezeket az üzeneteket, de nekem jól esik elmondanom.

Már eljutottam odáig, hogy hálát tudok adni, hogy az élete fontos része lehettem, hogy az életemben a Férjem lehetett, már sokszor tudom megfogalmazni az Ajándékot, amit kaptam az Életétől.- majd mesélek Neki arról a rengeteg ajándékról is, amit Ők adtak, adnak egymásnak.

.

– „Matekról hazafelé szerdán voltam Nála – ez a temetőt jelenti – ott szoktunk beszélgetni.”

.

És magam elé képzelem a fekete ruhás, bakancsos kamasz Lányom, ahogy zarándokol az Apja sírjához, szerdánként este matek után.

Facsarodik a szívem, de látom azt is, ahogy „gyógyul” Ő is.

.

Nagyon büszke vagyok Rá.

.

És a vezetésre koncentrálva haladtunk az autópályán közeledve a lehajtónk felé, közben pedig szólt a Retró rádió.

.

—-

Panna lesifotója