Kamaszom új megközelítésében Anyák napjára közös mozizást kaptam.
Nagyon nagy szó, mert igyekszik minél kevesebb programban velem lenni.
Hiába, hát kamasz, engednem kell ebben, ez az élet rendje, mondja a szakirodalom.
Megértem, de azért piszkosul fáj (és erről nem igen szól az okos irodalom)!

Nem tudom ki hogy van vele, de én mikor ránézek a Lányomra látom benne azt az apróságot, azt a fél kilónyi kis törékenységet, mikor megszületett, látom benne, mikor az oviban örömmel az arcán futott a gyerekek közé, én meg büszkén, majd el sírtam magam, hogy ott hagy az ajtóban.
Nehéz engednem… no nem miatta, mert Ő már kész van rá, hanem magam miatt.
Ami megnyugtat, hogy látom benne a szeretetem.

Szóval, az Ő választása szerint a „A nemzet aranyai” című fantasztikus dokumentumfilmet néztük meg. Mindenkinek ajánlom.

Nekem az életem része volt az az idő, amelyről szól a film, Neki már történelem  , és mégis olyan figyelemmel nézte, hallgatta, néhányat kérdezett közben és sokszor jókat derültünk egy-egy poénon, majd haza felé beszélgettünk róla.
A téma a kitartás és a küzdelem volt.

És talán kicsi megnyugvásra is leltem tegnap este, hogy ez a leválni akaró kamasz milyen bölcs, érett meglátásokkal van.

„Talán jól tettem a dolgom anyaként…” – gondoltattal engedtem a szobájába, hogy magára csukva ajtaját gyakorolhassam az „elengedését” .

Közös élmény, közös kapcsolódás.
Csodálatos Anyák napjám  volt.