Reggeli közben az éjszakai álmaink rendszeres téma.
Szinte szertartásunkká vált, hogy megosszuk egymással.
.
Már kérdeznem sem kell, jön és mondja.
Szerencsésnek tartjuk azunkat, akihez Szilárd érkezik álom formájában.
.
Tegnap reggel is jött és mondta:
„Anya Apával álmodtam. Olyan érdekes volt.” – irigykedve nyitom extrára füleim, hogy övé az élmény, majd figyelmem a történetéé. (tovább…)
Kamaszom új megközelítésében Anyák napjára közös mozizást kaptam.
Nagyon nagy szó, mert igyekszik minél kevesebb programban velem lenni.
Hiába, hát kamasz, engednem kell ebben, ez az élet rendje, mondja a szakirodalom.
Megértem, de azért piszkosul fáj (és erről nem igen szól az okos irodalom)!
Karácsony van. Az örök remény ünnepe.
A reményt keresve sokat gondolok a japán kintsugira, amely az „aranyösszeillesztés” vagy más néven a „hegek” művészete.
Kintcugi – mint oly sok más Japánban – külön szemléletté vált, egy nagyon ütős szimbólum és egyben filozófia, életbölcsesség, tanítás, hiszen a kintsugi a tárgy történeteként kezeli a törést, a sérülést.
Folyamatosan hív és munkában tart ennek a képe, a porceláné, amely nem titkolja a sérülést, sőt kiemeli, de nem is akármivel, hanem arannyal, a törések mentén vékony arany csíkok mintázatát kirajzolva és a sérülések helyreállítása után szebbé és értékesebbé válva, mint amilyen eredetileg volt. (tovább…)
Hittük, hogy életünk gyümölcsöző korszaka következik…
gondoltuk, megszolgáltuk…
terveztük, hogy ezt a születésnapod valahol – talán Írországban – egy whisky és egy sör mellett töltjük… együtt…
szerettük volna… volna…
Ott fent… láss bennünket… köszöntünk ahogy szoktunk…
születtél ma 58 éve november 13-án…
Égiek őrizzék örök álmod Szilárd!
2022. 11. 13.
hiányod pótolhatatlan számunkra… nagyon fáj…
örökkön örökké…
Hajni és Panna
Avagy hogyan törjük le anyám kedvét… ja majd mikor átgondoltam… hogyan tegyem jóvá… szituációban…
Este… munka után hazaérve… Gyerek a szobájában, elmélyülten
dolgozik valamin – első megnyugtató büszke anyai gondolat: készül a másnapi sulira, azaz TANUL a Drága – hát nem.
Látom rajzol… hú annak is örülök… hiszen kreatív… alkot…ez nagyon jó…
…
Kapcsolatfelvétel – próbálkozás: (tovább…)
Voltak… a mieink… és azok is maradnak…
és vannak még most is… egyedül ülök az ágyon…
bámulom a helyed, mellettem baloldalt, a szívem felől…
ott a párnád, a Tiéd… benne az illatod, a melegséged, az arcod…
ma arra keltem, hogy szorosan magamhoz ölelve tartom a párnád…
álmaimban vágylak, gyere legyél újra az életemben…
itt, az álomvilágban át tudjuk ölelni egymást…
majd írom az álomnaplóm…
ez kell, hogy megnyugodjak az írásban
(tovább…)
Szombat volt augusztus 14-e…
egy nagyon szép családi nyaralás után voltunk, előtte nap értünk haza….
délelőtt füvet nyírt…
délután motorozni indult…
indulás előtt megölelte a Lánya…
megérkezett hozzám… egy rendezvényen dolgoztam… én már láttam… mikor még keresett a tekintetével…
lecsukom a szemem még most is előttem a pillanat… fekete motoros nadrág… fekete póló… a motoros kabátja hanyagul bal vállán… jobb kezében a bukója… kitűnt a tömegből…
melegség… büszkeség… boldogság érzése „Ő az én pasim… Ő az én férjem” futott át rajtam… csak Őt láttam…
integettem… meglátott… rám mosolygott… ölelt, puszit adott… váltottunk pár szót… mutatta az új motoros bakancsát… meleg volt… ivott egy flakon vizet… viccelődtünk… nevetgéltünk… (tovább…)
mindennap hazafelé…
az autóban…
két és fél kilométer…
5 közlekedési lámpával…
hívóképek… emlékbetörések… villanások…
első lámpa… az intenzív ablaka a magasban…
második lámpa… magamban magammal küszködöm…. egyedül…
harmadik lámpa… könnyeim indulnak… hevesek… hangosak…
negyedik lámpa… az imádott Platánsor… nyugalma most fájdalom… zokogok…
ötödik lámpa… elkenődött szemfesték… megtörve…
itthon… nincs békém… hiányzol…